Annyit vitatkoztunk - jogosan - azon, hogy az első években a többieknél kevesebb közvetlen agrártámogatást kapnak az új tagállamok gazdái, hogy szem elől téveszthetjük: 2004 tavaszán a magyar paraszt a történelemben először kerül jogilag is méltányos, normális vállalkozói-termelői pozícióba. Az EU-csatlakozás kétségtelenül keményebb versenyt támaszt, de az igényesebb piacnak sokkal kiszámíthatóbb feltételek között és - igen - jelentős anyagi többlettel vághat neki a hazai gazdák zöme.

A számítások szerint a magyar agrárium 2004-ben 227 milliárd, 2005-ben 290 milliárd, 2006-ban már 320 milliárd forint támogatáshoz jut, és ennek körülbelül kétharmadát a brüsszeli kasszából kapja. Közben biztos lehet a garantált, a mainál nagyobb felvásárlási árban, pályázhat exporttámogatásra, pénzt kaphat a piacról való önkéntes kivonulásért, hogy az eladhatatlan helyett kapós árut termeljen, és ez utóbbi megkezdéséhez megint csak kaphat pénzt. Végül többféle módon beruházási, fejlesztési és szociális keretekhez juthat. A növénytermesztők összjövedelme akár százmilliárd(!) forinttal is megnőhet 2004-ben a belépés előtti utolsó, 2003-as esztendőhöz képest. Nagy szórásban, de száz-háromszázezer forinttal nőhet a hektáronkénti vagy istállónkénti farmerbevétel.
Itt van már a Kánaán? Majdnem, ám ez egy kicsit bonyolultabb, mert az unió agrárrendszere a világ legbonyolultabb jogi és gazdasági szerkezete. A milliárdok aprólékosan szabályozott, sőt bürokratizált tízezresekből állnak össze. A gazdának nyilvántartásba kell vetetnie magát, földjét, állatait, terményeit, szabályosan könyvelnie kell, és gondosan ki kell töltenie azt a kérvénysort, amire kifizetik neki a közvetlen támogatást - bankszámlára.

A többi pénz pályázatra jön, ha jön, és annak is derekas adminisztrációja van. És jönnek a revizorok, benéznek az istállóba, megnézik, tiszta-e a kanna, és ugye a moslékdara nem keverendő össze az élelmiszer-maradékkal. Az ezer éve ravaszkodásra kényszerített földműves szabadnak, de szabályozottnak találja magát. A simlit szigorúan megtorolják, kamatostul visszavéve a jogtalanul felvett vagy felhasznált EU-pénzt. Mindez persze a kereskedelmi forgalomba kerülő termékekre és előállítóikra vonatkozik, az önellátókat és nagyrészt az őstermelőket nem kötik - és nem is segítik - szabályok.
A szabályok terjedelmesek (több vastag kötet). Az biztos, hogy a profi gazdák közül a tehenész, a juhász, a borász, a gabonás, a kukoricás, a rizses és a dohánytermelő jól jár - noha a tejet érdemesebb lesz másokkal társulva termelni, vagy átállni húsmarhára. E termékcsoportoknak jár a közvetlen agrártámogatás, bár e rendszer (inkább utóbb, mint előbb) megszűnik majd. Mert lényegében elavult, szociális jövedelemkiegészítés ez, amely a nehezen eladható tej- és húshegyeket növeli tovább; ráadásul ellentétes néhány világkereskedelmi kötelezettséggel. Enélkül azonban az uniós gazdák háromnegyede tönkremenne. Biztos viszont, hogy úgy húszéves távlatban nem a felsoroltak nagybani termelői járulhatnak a brüsszeli pénztár elé, hanem a háziasabb, különlegesebb áruk piacra dobói.
Nem lesz gondjuk a csatlakozás után a zöldség-, gyümölcs- és cukortermelőknek, a pálinkafőzőknek is sikerült uniós mentességet, sőt névvédettséget találni. Nem jár viszont közvetlen brüsszeli pénz disznóra és baromfira (ezek nincsenek benne a közös agrárpolitikában). Mindkét ágazatban baj lehet, mert a külföldről jövő import vámja tovább csökken, a takarmány viszont drágulni fog.
Talán e gazdáknak is távlatot nyújt az említett közös agrárpolitikai reform. Ez ugyanis kifejezetten a kisebb termelőknek kedvezne, a tömegáru dotálását fokozatosan leépítené - külön díjazná viszont az egészséges, környezetet kímélve termelt növények, az emberségesen tartott, szállított és vágott állatok tenyésztését. Több brüsszeli pénz jöhet akkor is, ha egy faluban motelt építeni, talajt rendezni, nyugdíjalapot teremteni állnak össze a gazdák. A fiatal farmer, ha nem újabb vaj- vagy tőkehúshegyet, hanem mondjuk minőségi tojásgyárat indít, startpénzt kaphat az EU-tól.
De, és még sok de. Minden attól függ, hogy a magyar agrárium intézményei és termelői felkészülnek-e időben az unióra. Nagy a lemaradás, sok a félreértés, kevés az érdemi ismeret. A SAPARD-keret, vagyis a csatlakozás előtti alap kis híján elúszott emiatt. Azt sem tudni, mi lesz azokkal, akik zsebkendőnyi parcellán kínlódnak, és olyan kicsik, hogy az uniós rendszer a szó szoros értelmében nem látja őket. Mi lesz azokkal, akik viszont túl nagyban termelnek olyat, amiből éppen kevesebb kellene? A kiszámíthatóság áldása csak a hatalmas rendszerbe rendesen, sőt ügyesen betagozódott termelőt védi. Általában biztos, hogy az alkalmazkodás versenykényszere olyan erős lesz, hogy gyorsan, olykor hirtelen kell abbahagyni azt, amit nem érdemes tovább termelni. Hiába volt jó már az öregapámnak is, az unokámnak biztosan nem lesz jó.
Az átállások és fejlesztések tőkeigényesek, de ész, elszántság is kell hozzájuk. Aki ragaszkodik a megszokotthoz, könnyen hoppon maradhat. Másfelől: az átmenetileg nehezebb helyzetbe jutók sem kerülnek reménytelen helyzetbe. Valószínű például, hogy a csirke és a sertés nem támogatott árát is kissé felhúzza a marhahús támogatott ára. Az is biztos, hogy az EU gyakorlatilag egyetlen földművest sem hagy tönkremenni - pedig már az egész közös kassza fele a lakosság kevesebb mint három százalékát kitevő, főfoglalkozású gazdáknak jut. A mieinknek is lesz bő tíz éve a falu "uniósítására", addigra pedig ott, azaz már itt is új rendszer alakul ki. S hogy milyen, abba immár mi is beleszólunk.

Népszabadság