Amerika és a világ nagy része között az értékekről vívott háborúban fontos fejezetet képez a vállalatirányítási kultúra. A kapitalizmus menedzseléséről vallott nézetek tükrözik és időnként táplálják az Egyesült Államokkal szembeni ellenérzéseket.

A kilencvenes években úgy látszott, hogy a világ Amerika módjára akar üzletelni, aktív tőkepiacokkal és a részvényesek érdekeiért felelős cégvezetőkkel. Az amerikanizálásnak ezt a módját gyakorta egyszerűen csak mint „globalizációt” említették. Később jött a visszavágás, az Enron-összeomlás és más nagyvállalati botrány. Ennek nyomán a világ nagy része elfordult az amerikai stílusú üzleteléstől.
Európaiak és ázsiaiak újult erővel hirdették, hogy az ő kapitalizmusmodelljük jobban elkötelezett a távlati értékek és víziók iránt, a részvényesi érték pedig nem más, mint hóbort és csalás.
A kontinentális Európában és Ázsia egyes részein mindig volt a üzleti értéknek egy a tartós intézményekhez – különösképpen a családhoz – kötött értelmezése, részint még nagyvállalati körben is. Egy számítás szerint a 100 legnagyobb vállalatból Németországban 17 van családi kézben, Franciaországban 26, Olaszországban 43.
A XXI. század elején a családi érdekeltségek megerősítették magukat azáltal, hogy elküldték a túlságosan amerikanizálódott menedzsereket. Németországban a Mohn család menesztette a Bertelsmann vezetőjét, Thomas Middelhofot, aki a családi vállalkozás tényleges nemzetköziesítésére törekedett. Franciaországban Jean-Marie Messier hasonló okokért lett leváltva, amikor a Lagardere család vissza akarta szerezni az ellenőrzést a cég felett. Érdemes megjegyezni, hogy Jean-Luc Lagardere temetésén részt vett az államfő felesége, a kormányfő és öt miniszter.
Amint azonban Európa viszszaszerezte a bizakodását a saját felfogású kapitalizmusban, beütött a Parmalat-válság. Az üzleti szervezetek modelljéről kirobbant háborúban Európa bírálói azzal érveltek, hogy az eset a családi kapitalizmus válságának megnyilvánulása. Valóban, a Fiat Olaszországban hosszú ideje szomorúan hanyatlik. Az olasz családi kapitalizmus középpontjában álló Mediobanca az alapítójának – Enrico Cucciának és kijelölt utódjának – halála óta vergődik, jóllehet utólag megpróbálta újradefiniálni önmagát, mint egy normális, a tulajdonában való hosszú távú elkötelezettség nélküli pénzügyi intézmény.
Felmerül tehát a kérdés, hogy vajon a kapitalizmus mindkét típusa hiteltelenné vált-e a csalások és csődök hulláma miatt. Történelmileg nézve a családi cégek ellenálló képességét az adta, hogy zavaros időkben jobbak voltak a bizalom menedzselésében, mint más intézmények, például az állam vagy a piac. A francia forradalom megrázkódtatásai és a napóleoni háborúk nagy bizonytalanságot támasztottak, egyúttal azonban elvezettek olyan üzleti dinasztiák kialakulásához, mint a Rotschildok.
A második világháborús vereség után a családi kötelékek nyújtottak kézenfekvő utat az üzlet újraszervezéséhez, ebből a körből származott az információ a piacokról, a szállítókról és a finanszírozási forrásokról. Ez a képesség továbbra is vonzó marad a válságos időkben, a vonzerő azonban attól függ, hogy látják-e a családi tradíciók lényegét.
A kapitalizmus két stílusa úgy állítható szembe, mint a családi és a posztmodern cég. Az amerikai típusú posztmodern cég a piaci dominanciát a márkaképzésben, illetve a képek manipulálásában látja, ami intellektuális hegemóniát biztosít, és elvezet a meghatározó piaci pozíciókhoz. Fogyasztóként elismerjük a nagy márkákat, mivel beléjük oly sokat invesztáltak, és meggyőztek bennünket, hogy bízzunk bennük. Új márkák azzal igazolhatják magukat, ha jelképekben megnyilvánuló tőkére tesznek szert. A nagyvállalati tájképben jelen van a régi, például a Coca-Cola, mellette azonban megjelent az új, például a Microsoft és az Amazon. Az Enron a világ első energiakereskedőjévé akart válni, a Parmalat a tartós tej piacán törekedett ugyanerre. Ebben a versenyben a „futottak még” kategóriájába esik az, aki nem tud szert tenni globálisan meghatározó szerepre.
A családi vállalat ettől lényegesen eltérő logika szerint szerveződik, és gyakorta nem akar túl nagyra nőni. Erőssége, hogy a jövőben is jelen akar maradni, míg egy rugalmasabb tulajdonosi struktúrával rendelkező cég könnyebben eltűnik a piacról. A múltban a hosszú élettartamú cégeket amiatt bírálták, hogy fékezik a növekedést.
A Parmalat olyan családi vállalkozás volt, amely egyúttal posztmodern cég is akart lenni, a szándékolt, gyors terjeszkedés során pedig egyszerűen csalt. A problémáira nem úgy kell tekinteni, mint a családi kapitalizmus tesztjére, hanem mint azokra a veszélyekre, amelyek a régi rendből való kitörés kísértésével járnak.
Amint a globális kapitalizmus formája egyre bizonytalanabbá válik, a családi értékek ugyanolyan fontosak maradnak, mint valaha voltak. A családi tulajdonlás bizalmat épít, elkötelezettséget ígér a hosszú távú jövedelemre és foglalkoztatásra. Ez bizonyosan olyan modell, amely hasznos Európában, Ázsiában és azon túl.

Harold James - VG