Az idei, gyengécske búzaterméssel egy régen hallott mondat is visszatért, miszerint „Az ország kenyere biztosan megterem”. Hasonló „biztató” szavakkal utoljára Rákosi Mátyás idején, az 1952-es (máig legnagyobb) aszály hónapjaiban nyugtatták a magyar népet. Máig az akkori termés a negatív csúcs: kevesebb mint kétmillió tonna került akkor a magtárakba. Jelenleg az „ország kenyere” kifejezés mögött a következő arányok állnak: ha hárommillió tonna búza megterem, abból lisztnek 1,5 millió tonnát őrölnek meg, ipari célokra kell 50 ezer tonna, vetőmagnak 300 ezer, a veszteség 40–50 ezer tonna, a többi pedig takarmánynak, illetve exportra megy. Az idén ez utóbbi tételt 200–300 ezer tonnára becsülik.

Magyarország az utóbbi kétszáz évben a kelet-közép-európai térség egyik nagy szállítója volt. A második világháború utolsó időszakáig gabonatermelésünk a német szükséglet húsz százalékát fedezte. A szocialista időszakban a szállítási irány és az export „formája” jelentősen megváltozott. Amikor a magyar táblákon már – az össztermés felét adó kukoricát is beleértve – csaknem 15 millió tonna gabona termett, különös módon a ma jellemzőnél kevesebb szem hagyta el az országot. A jelentős többlet „bőrbe kötve”, baromfi-, sertés- vagy marhahúsként lépte át ugyanis a határt – olajért és gázért cserébe.

Mára a gabonaexport helyzete alapjaiban változott meg. Az állatállomány visszaesése, az itthoni felhasználás csökkenése miatt a hazai szállítók a világpiacon kereskednek. Azt pedig az „öt nagy” – az USA, az EU, Argentína, Kanada és Ausztrália – irányítja, s az óriásokhoz felzárkózóban van Ukrajna és Oroszország is. Az „ötök” az évi hat-nyolcszázmillió tonnás gabonaforgalom háromnegyedét jegyzik.

A magyar gabonaexport lehetőségei a történelmi tradíciókhoz igazodnak: az öt nagy szállító százmillió tonnás tételek körül dúló piaci csatáiba az átlagosan 2,5-3 millió tonnára csökkent búza- és kukoricakivitelünkkel beleszólni aligha tudunk, ám ezzel még a jelenlegi aratási eredmények ismeretében sem írható le a magyar gabonaágazat.

A közelben van esélyünk. Az persze több mint illúzió, hogy rendszeressé tehető, ami 2000–2001-ben előfordult – ekkor a magyar gabona eljutott Indonéziába és Thaiföldre is, ám az is tény, hogy a piacon búza és búza között is van különbség. Az egyébként exportőr EU évről évre kétmillió tonnás behozatalra szorul a legjobb minőségű, úgynevezett javító búzából. Ezt pedig a magyar föld képes vagy képes lenne produkálni. (A minőségi minimumként elfogadott piaci kategória, az „eurobúza” alsó határa a 26-os sikértartalom. Mi egy átlagos évben 35-40-es búzát is tudunk produkálni.)

Hosszú és középtávon a magyar gabona jó piaci viszonyok között eladható lesz szomszédainknál. Ráadásul az uniós szabályozás – már jövőre hektáronként negyvenezer forint jár alaptámogatásként a magyar gabonatermelőknek – végre megszilárdíthatja termelőink többségének gazdálkodását is.

Tamás Gábor - Népszabadság