A második világháború ínséges időinek emlékképe brutális egyszerűséggel azt a kérdést vetette fel, miként lehet szavatolni, hogy többé ne lehessen élelmiszerhiány Európában. Ami nyilvánvalóan nem piaci, hanem stratégiai kérdés. A válasz voltaképpen egyszerű volt: ahhoz, hogy legyen elegendő élelem, az kell, hogy legyen elegendő farmer. Ahhoz, hogy legyen elég farmer, az kell, hogy megérje farmernak lenni. Akkor éri meg farmernak lenni, ha létüket, működésüket olyan háló védi, amelyik kiszűri a kedvezőtlen piaci ingadozásokat, kiszámíthatatlan fejleményeket, és mindenkor tervezhető hozadékot biztosít annak, aki ebből akar megélni.

Ezt persze könnyű így levezetni, de még egy magában álló országban sem egyszerű intézményesített mechanizmusok révén szavatolni. Hiszen ahány ágazat, ahány szektor, termék, annyi eltérő feltétel, működési körülmény, költségtényező, érdek, megfontolás. Ráadásul itt nem egy, hanem sok országról volt és van szó, amelyekben mindenhol éppen mást termelnek, más a fontos, máshol a hangsúly. Mindennek egyetlen közös rezsimbe való összefoglalásához kellett az, hogy mára a sokat emlegetett, 80 ezer oldalas EU-rendtartás mintegy fele kizárólag a mezőgazdasággal foglalkozik, miként az évi mintegy 100 milliárd eurós közös költségvetés több mint 40 százalékát is erre költik.

Kezdetben az tűnt célravezetőbbnek, ha a farmerek megtartását ártámogatásokon keresztül biztosítják. A farmerek szintjén működött is a dolog, nemzetgazdasági és (közös) piaci szinten már egyre kevésbé. Kezdtek felgyülemleni a hírhedt, eladhatatlan vajhegyek meg tejtengerek . És nyomukban a nyolcvanas évekre az igazi dilemma már úgy módosult, hogy miként lehet a farmert megtartani farmernak úgy, hogy lehetőleg inkább kevesebbet, mint többet termeljen. (Ehhez jött a kilencvenes évek végére a további elvárás: ne sokat termeljen, azt viszont minél környezetbarátibb, élelmiszer-biztonságot szavatoló formában.) Merthogy amúgy élelem immár volt elég. Viszont arról sem lehetett szó, hogy a mindezek előteremtésére eddig hadrendbe állított gazdák most „leszereljenek”, és beözönljenek a városokba. Munka sem jutna nekik, meg aztán mi lesz az így hátrahagyott vidékkel? És itt válik a dolog immár szociálpolitikai, illetve környezet- és természetvédelmi kérdéssé is.

Mindehhez a kilencvenes évekre egy másik új tényező is társult: a világkereskedelem és a világpiac szerepének oly mértékű felértékelődése, hogy egyre inkább szemponttá válhattak azok az elvárások is, amelyek egybehangzóan a piaci mechanizmusokat torzító beavatkozások radikális felszámolását sürgették.

Voltaképpen ekkortól beszélhetünk a sok évtizedes agrármodell érdemi reformjának igényéről. Amihez képest kezdetben (még 1991-ben) „csupán” arról lehetett szó – akkor már az is forradalomnak tűnt –, hogy a gazdáknak juttatott közvetlen támogatásokat leválasztják az árakról, és afféle szociális juttatásként adják. De még mindig tevékenységtől függően. Teljesítményarányosan! Aztán bebizonyosodott, hogy a helyzet ettől még nem sokat javult: a feleslegek sok helyütt megmaradtak, hiszen a gazda továbbra sem a kereslet, hanem a szubvenció szerint termelt. A világpiac meg lázadozott. Jött hát 1999-ben az újabb intervenciós ármérséklés. Majd az egy éve váratlanul előhúzott Fischler-csomaggal az újabb radikális húzás: a támogatások nagy részének leválasztása immár a teljesítményről is, ezzel együtt a nagy gazdaságok támogatásának csökkentése, illetve az így megspórolt pénz a vidék, a vidéki környezet és életforma megőrzésére. Ez így együtt már valóban forradalmi váltás.

Ez elvezet oda, hogy mire tagok leszünk, a körülöttünk formálódó közös agrárpolitika már egészen más képet mutat ahhoz képest, ahogy az kívülről, tagságra várva látszott. Más kérdés – a magyar agrártárca vezetése is ezt vallja –, hogy a leendő új összképlet magyar szempontból kedvező lehet, mégpedig azért, mert a mesterséges beavatkozástól a tényleges versenyképesség felé tolja a mércét. Abban meg a magyar agrárium jó. Eddig sem a versenytől, hanem a versenyt torzító támogatásoktól tartottunk. Történelem íródik tehát az uniós agrárrendszerben, de elviekben inkább előnyünkre, mint kárunkra. Mire odaérünk, meglátjuk, mennyit ér.

VilágGazdaság