Csirkevész, kergemarha, disznópánik, báránybaj és kecskekór is volt már – és lesz is még. A hullámszerűen feltörő állat-egészségügyi problémák az elmúlt tíz évben olyan súlyos gazdasági, politikai és közbizalmi gondokat okoztak, hogy az EU új intézmény létrehozására szánta el magát. Az Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság (angol rövidítése: EFSA) a minap létrehozta azt a nyolc, független szakértőkből összeállított tudományos bizottságot is, amely adott esetben majd dönt. Mármint arról, hogy a tápláléklánc bármelyik szemében van-e olyan veszély, amely az embert is betegséggel fenyegeti. S ha megállapítanak ilyen veszélyt, akkor az Európai Bizottság karantént, szállítási tilalmakat, kényszervágásokat rendel el, betiltja egyes élelmiszerek vagy valamilyen adalékanyaguk használatát, megvizsgáltatja a termelés és az értékesítés minden mozzanatát.

.
Mindez óriási pénzeket emészt fel, és a költségeket megsokszorozza az elmaradt haszon. Egy-egy állatjárvány hónapokra visszaveti az adott húsfajta fogyasztását – a vásárlók nem kockáztatnak. A marhasült legfinomabb, csont menti része évekre eltűnt a kínálatból a kergemarhakórok idején. Megjelent viszont a polcokon a kenguruhús, a struccszelet és a krokodilfalatka – sajátos módon megfordult a bizalmi kocka. Minél egzotikusabb és távolibb volt az áru, annál jobban bíztak benne.

Ahogy a korábbi dioxinbotrány, úgy a mostani csirkenátha heteiben Németalföldön alig fogy a baromfi és a tojás. Látszólag „csak” a termelő és a kereskedő szenved, valójában a fogyasztó is: a költségek-veszteségek zömét adófizetőként ő állja. Zokszó nélkül. Az utóbbi idők nagy emberi betegségei közül sok olyan kórokozó bűne, amely állatról terjedt át emberre. Az „átszálló” vírusok, amilyen például az ázsiai tüdőgyulladásé, nemcsak azért veszélyesek, mert az emberi immunrendszer nincs felkészülve ellenük (igaz, az első meglepetés után idővel felkészül a szervezetünk), hanem azért is, mert a vírusok módfelett tanulékonyak és változékonyak. Lényegében nincs más mód a leküzdésükre, mint a fertőzött területeken lévő állattenyésztő farmok és feldolgozóüzemek körülzárása, a bent lévő állomány felszámolása, és utána az egész környék fertőtlenítése.

Ám a csirkevészt így is továbbviszi például a galamb vagy a vadkacsa. Meg a halliszt, amit kitiltottak ugyan a csirketakarmányból, ahogy megtiltották a „kannibalizmust” (az adott állatot a saját fajtája csont- vagy agyvelejével is etetik), de hiába az egyre bővebb tiltólista. Próbálnak, de nem lehet minden istálló mellé állatorvost állítani. Az egyre szigorúbb ellenőrzések dacára a tiltott adalékok, hormonok rendre feltűnnek, sajátos maffiaágazat szakosodott a forgalmazásukra.

Nem örülhetnek a vegetáriánusok sem. A gyomirtók, féregirtók és műtrágyák korában a növény ugyanolyan veszélyessé tehető, mint a hús. Sőt, az EFSA kutatói külön csoportban vizsgálják, milyen bajokat hordozhatnak a cukorbetegeknek, kisbabáknak készített különleges tápanyagok. De a makkegészséges nagyevőt is elkaphatja váratlan allergia, és sokáig eltarthat, mire rájön, mit evett „rosszul”.

Az EFSA sem riogatni, sem megnyugtatni nem akar. A kajabajokkal együtt kell élni – legtöbbjük a nagyüzemi tömegtermelés velejárója. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a háztáji és biotermelés sosem lesz annyira hatékony, hogy nagy mennyiségű, olcsó élelmiszert biztosítson. Az ételgyárak viszont veszélyes üzemek, és így is kell kezelni őket. Szabályozni, ellenőrizni, fejleszteni. Kerül, amibe kerül. Egy járvány mindenképpen sokkal drágább.

Így érthető az is, hogy az EU elképesztően aprólékos az unió külső határainak élelmiszer-biztonsági védelmében. Magyarországtól is elvárja, hogy igen komoly ellenőrző laborokat tartson a szerb, az ukrán, a horvát és a román határ mentén. Ennél is keményebb szabályok vannak a tengeri kikötőknél.

Az ügyeskedőket azonban semmi sem tartja vissza. A minap tűnt fel az uniós könyvelőknek, hogy Görögország (kedvezményes vámtarifával) tömérdek nádcukrot importál Horvátországból. Ahol pedig egy árva darab cukornád sincsen. Ez eddig gazdasági történet, ám komoly közegészségügyi vonzata lehet, ha például valamilyen fertőzött trópusi tájról érkezett az édesség, hamis horvát útlevéllel. Minden intézkedésnek ez a lényege: az EU el szeretné érni, hogy valamennyi falatról és kortyról, amit lenyelünk, pontosan tudjuk, hogy ki, mikor, hogyan, miből, miként gyártotta, csomagolta, tárolta és árulta. Az úgynevezett nyomon követés követelménye immár fogyasztói, sőt egészségügyi alapjoga az uniós polgárnak, aki egyre gyakrabban idézi a közmondást: az vagy, amit megeszel. De már ez sem igaz. Ma már alig van olyan európai, aki a sajátját eheti. Mi, többiek azok vagyunk, amit megetetnek velünk. Ha nem is teljes, de fontos védelem, hogy már az EU is vigyáz a hasunkra.

Füzes Oszkár - NSZ