Magyar kuka – még a belépés elõtt (kép: Népszabadság – Gárdi Balázs)
Ásványvizes palackok, borosüvegek, tejes - , üdítõs- és konzervesdobozok a hozzájuk tartozó kartonokkal, reklámújságok, krumplihéj, kávézacc, valamint nejlon, nejlon és nejlon. Rövid guberálás után legtöbbünk valószínûleg ezeket találná a kukájában. Nem is nagyon okoljuk magunkat: az üvegeket nem vagy csak alig veszik vissza, a papírral pedig legfeljebb az iskolások bajlódnak. Kész megváltás, amikor jön végre a szemetes, és megszabadít bennünket mindettõl.

Mármint a szeméttõl – a probléma lényegét ugyanis nálunk hagyja. Azaz: ma még rengeteg olyasmi is a kukában végzi a magyar háztartásokban, amit újra fel lehetne használni, és azzal mindjárt három legyet is ütnénk egy csapásra. Kisebb lenne a szemétdíj, nem kellene a gyártónak ugyanazt a kóláspalackot vagy tejesdobozt újra és újra kifizettetnie velünk, és végül a levegõ is tisztább lenne, ha nem kerülne válogatatlan szemét az égetõbe.

Magyarországon egyelõre gyerekcipõben jár a lakossági hulladék szelektív gyûjtése. Vannak települések, ahol PHARE-segítséggel beindítottak erre irányuló programot – ami vagy bejött, vagy nem. Ami azonban a jövõt illeti, sok késlekedésre nincs lehetõségünk. Magyarországnak a legtöbb szempontból már bõ egy év múlva, a csatlakozásakor, néhány kérdésben pedig 2005-ig át kell vennie az unió normáit.

Papíron ez most sem nagy gond. Markó Csaba, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium fõosztályvezetõ-helyettese azt mondja: az EU-ban hetven közösségi jogforrás szabályozza a hulladékgazdálkodást, és kettõ kivételével immár mindegyikük része a magyar jognak is. Még a mutatók tekintetében sem állunk olyan rosszul. Az EU-tagállamok például a csomagolási hulladékok legalább felét kötelesek voltak a tavalyi év közepéig hasznosítani, s ez Görögországot, Portugáliát és Írországot mindmáig megoldatlan probléma elé állította. Magyarország jelenleg 30-32 százaléknál tart – igaz, nem teljesítünk egy további feltételt: minden anyagcsoportban „hozni kell” a minimális tizenöt százalékot. (Száz átlagos üvegbõl tizenöt újra hasznosul, ám a mûanyag tíz kilójából csupán egy.)

Kérdés, miként lehet majd mûködtetni a szelektív hulladékgyûjtõ rendszert. Hat zsákba gyûjtse-e Kovács Jánosné a szemetet, külön a konyhait, a papírt, és így tovább? Nincs egységes válasz: nem mindegy, hogy Budapest közepén vagy egy kis faluban lakik-e az asszony. A törekvés például az, hogy a szerves konyhai hulladékot mindenki lehetõleg komposztálja, a földbe forgassa – de ezt csak attól lehet elvárni, akinek kertje van. A városban elsõsorban az önkormányzatra hárul a feladat.

A konyhai szemét a legjobb példa arra, amikor a szeméthasznosítást csak a fogyasztó oldaláról lehet „megfogni”, a termelõérõl, a forgalmazóéról nem. (Ki venné vissza a krumplihéjat?) Már a papírnál is könnyebb a helyzet: a kiadványokat jövõre termékdíjjal sújtják. Ez elsõsorban a reklámújságokat érinti, a napi- és hetilapokat nem. Ezzel párhuzamosan, az EU-ban olyan „kiszolgálórendszert” kell majd felállítani, hogy Kovács Jánosné gyaloglótávolságon belül elérhessen egy olyan gyûjtõudvart, ahol külön-külön leadhatja az összekötött újságokat, a lemerült elemeket és a kiürült flakonokat. Autóroncsát pedig ne hagyja az út mentén, hanem vigye a telepre, mert amíg nincs „roncsigazolása”, fizetheti a súlyadót, a kötelezõ biztosítást, és járhat a hivatalba napestig – kevesebb idõt hagyva saját magának házi szemete szétválogatására.

Szõcs László - Népszabadság

Kapcsolódó link: http://www.nepszabadsag.hu